Agyműtét közben

Az év vége fel egyre több teendőm adódik, ami főként a projekt beszámolókat és vizsgákat illeti, így ritkán akad időm, hogy billentyűzetet ragadjak és leírjam,  mi minden történt velem. Így a rengeteg élmény közül, csak párat említek meg.

Az orvosi kar Gasthuisberg-ben van, ahol óráim is voltak a félév során. Az intézmény a kórházzal van egybe épülve, minek alap területe közel harmada a városnak, így Belgium egyik legnagyobb és legjobban felszerelt kórháza. A félév során többször volt lehetőségünk a kórházba ellátogatni, ahol körbevezetve bemutatták a informatikai és energetikai felszereltségét is.

Az egyik alkalommal egy a da Vinci robot sebészeti rendszert mutatták be, amit már jelenleg is használnak bizonyos műtétekhez (kb. 5 millió euró). Az eszközt négy karból álló gépezetként kell felfogni, mely teljes mértékben képes lekövetni a sebész kézmozgását a műtét során. Ezzel elősegítve egy minimális beavatkozást nagyon precíz műtéteknél. A rendszer hiányossága, hogy jelenleg nem megoldott a tapintás érzékelése, ami nagyon fontos, hiszen célszervek folyamatos mozgásban vannak a légzés és a szívverés miatt. Apró mozgásokkal tud operálni az orvos normál sebészi beavatkozásnál, hiszen érzi a szövetet vagy a szervet, viszont a közvetett sebészetnél  ezzel pluszban számolni kell.

Az év végén lehetett jelentkezni egy rendes agyműtétre (összesen 2-en voltunk), ahol egy dióméretű malignust távolítottal el egy középkorú nő agyából. Hozzá kell tenni, hogy ez nem robotok asszisztált műtét volt, mert még ezen a területen sokkal kifinomultabbak az orvosok. Még soha nem voltam ilyen sebészi beavatkozáson, csak egyetemi óráim alapján volt képem, hogy is működik mindez, de a valóság lenyűgözött. Nem tudom, hogy otthon hogyan néznek ki ezek a műtétek, mennyire felszereltek műtőszobák, de itt minden megvolt ahhoz,  hogy két és félóra alatt eltávolítsák a tumort.

A műtét reggel fél kilenckor kezdődött, de már előz nap volt számos előkészület, többek közt referencia pontok elhelyezése a  fejen, ami alapján az orvos folyamatosan tudta monitorozni a beteg agyát a számítógépen. A altatott beteg állapotát egy harmadéves aneszteziológus rezidens monitorozta.

Miután stabilan rögzítették a beteget minden irányból (törzsét, kezét, lábát, nyakát), azután a fejét is fixálták egy fémkeretbe. Ezt követően sterilen lefedtek mindet és csak azt a területet hagytak szabadon, ahol az agyműtét történt. A professzor 9 után érkezett, megmutatta nekünk a főbb eszközöket és a műtéthez használt nagyon precíz mikroszkópot is bemutatta. Ez az eszköz kb. 300 ezer euróba került. A mikroszkóp 3 binokulárt tartalmazott, mely különböző mélységben és irányból segít a vizsgálni az adott pontot. A fény intenzitást és térbeli pozíciót nagyon könnyedén, két oldalról  egy joystickkal lehetett beállítani. Ezenkívül egy LCD kijelzőn lehetett nyomon követni mindazt, amit a mikroszkóppal lehet látni.

A műtéti szoba elég nagy volt, így könnyen lehetett mozogni, és legtöbb gépezet a mikroszkópot leszámítva plafonra volt szerelve, így még jobban akadálymentesítve volt a helység. A műtétet még 4 hatalmas LCD kijelző segítette, amik ugyancsak a plafonon lógtak, és könnyedén lehetett áthelyezni, annak megfelelően, hogy hogyan kényelmes az orvosnak. A műtétet végül egy friss agysebész végezte, aki épp most fejezte be a képzését, a professzor gyakorlatilag csak asszisztált és ha esetleg valami érdekes volt, akkor azt elmagyarázta vagy megmutatta nekünk.

A malignus a 4. (szemmozgató ide) és 5. (háromosztatú ideg) agyidegek között helyezkedett el. Bár ezekről tanultunk az egyetemi padsorokban, de azért fura volt látni bionikus mérnökként, hogyan is néz ki ez a valóságban. Igaz nagyon gyorsan haladtak a műtéttel a professzorok, én így is elfáradtam, pedig csak álltam és a kijelzőket követve néztem hihetetlen precíz beavatkozást. Nagyszerű lehetőségnek éreztem ezt az alkalmat. Örültem, hogy azokról, amikről tanulok, látom a gyakorlati vonatkását is.

Waterloo csillaga

Utam már harmadjára vitt Waterloo melletti Brain-l'Alleud-be, ahol nagy szeretettel és örömmel fogadtak bennünket Tihamér bácsiék. Második alkalommal nem csak Brüsszel belvárosában és az Atomiumnál kaptunk egy nagyszerű körbekalauzolást, hanem a Brüsszel környékét is bejártuk autóval.

Tihamér bácsi egyik hobbija, hogy rendszeresen tart idegenvezetést a warterloo-i csatatéren, hiszen 4 nyelven is tökéletesen beszél. Így tudhattunk meg olyan apró részleteket a  1815 június 18-ai csatával kapcsolatosan, hogy például valójában nem is Waterlooban volt a hatalmas ütközet, hanem Brain-l'Alleud. Az oka, amiért waterlooi csataként emlékezünk rá, hogy a győztes britek számára Braine-l’Alleud kiejthetetlen volt, így arról a helyről nevezték el a csatát, ahol Wellington herceg megszállt előző este.

A másik nagy eseménye volt az egykori látogatásunknak, hogy elmentünk a belga női kosárlabda bajnokság egyik meccsére, amit fölényesen  Brain-l'Alleud nyert, közel 50 ponttal. Azóta a lányok már bajnokok és mellette kupagyőztesek is, így a következő EB-re valószínű ők mennek. A dolog érdekessége, hogy egy magyar sztár is van a csapatban, Kürtösi Kati, aki még Miskolcon kezdte pályafutását, majd Svájcban játszott, végül pedig az elmúlt években a belga Cantors csapatot erősíti. Ami igazán meglepő számomra, hogy nem csak a hazai médiában nem tudnak róla, de a magyar kosárlabda szövetség sem.

A harmadik brain-l'alleud-i látogatás alkalmával elvittek minket Tihamér bácsiék minket Canterbury-be. Korán reggel kellett indulni, hogy a Calais-ból induló 11 órási kompot elérjük. Most utaztam elsőnek a csatornán, így felejthetetlen élmény volt számomra. Az idő elég szeles és hideg volt, ezért volt egy félórás késésünk. Viszont megérte az utazás, hiszen csodálatosak Anglia partjai.

Az érdekes, hogy nem lehet kocsival bemenni Canterbury-be, hanem előtte le kellett parkolni, és busszal lehetett csak közlekedni. Ez azért van, hogy csökkentsék a belváros forgalmát. Angliában nem csak a közlekedési rend, a mértékegységek vagy az emberek mások, hanem ez egész egy teljesen más világ, szembe Európa bármely országával pl.: Németországgal, Belgiummal, Franciaországgal vagy Magyarországgal, ahol minden sokkal egységesebb, ha csak a szabványokat is nézzük.

Fél kettőre (természetesen angol idő szerint) már a fish&chips-et ettük egy nagyon finom ale-el (tipikus brit sör) egy 15. századi pub-ban. Ebéd után körbenéztünk a városban, és megnéztük a boszorkány széket, ahol eldöntötték, hogy valaki boszorkány volt vagy sem. Az illetőt egy székre kötözve egy a folyóba lógatták, ha fel jött, akkor boszorkány volt, ha nem, akkor a szerencsétlen odaveszett. Az előbbire nem igazán volt példa. Nagyon aranyos "kisváros" Canterbury, szűk hangulatos utcácskák, régi épületek.

A visszafele út már nem volt annyira szórakoztató. Kezdve azzal. hogy több mint egy órát kellet várni a komp indilásáig, hiszen az időjárás csak rosszabb lett és nem akarták kiengedni a hajókat a hatalmas szélben. Nagy nehezen feljutottunk a fedélzetre, de amikor kirobogtunk a kikötőből akkor szembesültem azzal, hogy mi is az a tengeri betegség. Igaz volt már bennem két sör, de hatalmas gépezetet csakúgy cibálták a hullámok, és néha az egész hajótest beleremegett. Csodáltam, hogy a tányérok nem törtek össze a bárban, amiknek a hangos csörömpölését lehetett hallani.

A kikötőtől még több mint 200 km-t kellett utazni, de Júlia néni  pillanatok alatt (kb. 1,5 óra alatt) haza vezetett. Én nagyon elfáradtam az utazás végére. A visszafele a kompot leszámítva pedig hihetetlenül éreztem magam. Azt hiszem, a jövőben még edzenem kell erre az ilyen tengeri utakra.

A normandiai partraszállás

Kint létem során egyik legnagyobb élményem a húsvéti szünetben eltöltött biciklitúra volt. Szerencsére elég hosszú szünetünk volt, ami azt jelentette, hogy 2 hetes vakációval gazdálkodhattunk. Mivel a hazautazás is elég költséges lett volna, másrészt úgy gondoltam hasznosan is el tudom itt tölteni az időt, ezért inkább maradtam itt Belgiumban, illetve bicikliztem egy jót az egyik barátommal. A szünet első felében próbáltam a tanulmányokban valamennyit előre haladni, hisz most már elég sok beadandó és beszámoló van az év vége fele. Ezt követően szálltunk drótszamárra és jártuk be Normandiát.

Utunkat hosszú tervezés előzte meg. A jegyeket és a szállást egy hónappal előtte fixálni kellet, mert kereslet kínálat "törvénye" szerint osztogatják itt a nemzetközi vonatjegyeket, de szerencsére még időben sikerült viszonylag jó áron ezt elintézni. Ennek ellenére még rengeteg kihívás és kaland volt az utazás során.

A nagy túra egy kedd reggelen kezdődött, 9:20-as vonattal Leuvenből, a célállomás Cherbourg (Franciaország) volt este 21:20-ra, ami közel 700 km-el arrébb fekszik. A Belga-Francia határhoz elég hamar elérkeztünk vonattal, innen biciklivel folytattuk utunkat. Persze nem Cherbourgig, mert ez talán túl sok lett volna egy nap alatt. A 30-km-es biciklizésnek csak annyi apropója volt, hogy 7 € akartunk spórolni a vonatjeggyel, hiszen GO PASS-al (5€) Turnai-ig (utolsó Belga vasútállomás) el tudtunk menni. Viszont a TGV (francia IC) az csak Lille-ből indult.

Fél kettőre már Lille-ben voltunk, és négyig lett volna még időnk a városnézésre. Mivel a jegyrendeléssel volt egy kis problémánk, hiszen az OTP jóvoltából csak helyszínen tudtuk felvenni a francia vonatjegyeket, ezért előtte a vasútállomásra is benéztünk. Közben kiderült, hogy a bicikliszállítással lesznek problémáink. Egyrészt, hogy abba a kocsiba kellett volna hely jegyet venni, melyben biciklit lehet szállítani, másrészt, hogy a biciklijegy annyiba kerül, mint a helyjegy. Valójában mi azzal az opcióval szeretünk volna élni, hogy poggyászként rakjuk fel a biciklit az első kerék kivételével, azonban ehhez kellet volna táskát is venni, ami persze nekünk nem volt. Szerencsére nagyon kedvesek voltak a pénztárnál, másrészt Kristóf francia tudásának előbányászásával sikerült elérni azt, hogy kivételes felvihettük a biciklinket a TGV-re és IC-re ingyen és bérmentve. A kalandok ekkor kezdődtek igazán.

Sajnos a városnézésből túl sok nem maradt hátra, így is indulás után  mínusz 2 perccel sikerült a helyünket elfoglalni a vonaton, hiszen kicsit körülményes volt 3 kocsival arrább felpakolni a bicikliket. Párizsban pillanatok alatt ott voltunk. Ami hihetetlen volt számomra, hogy nagyon kényelmes és nem igazán éreztem, hogy 300 km/h -val száguldunk, csak az tűnt fel, hogy az autópályán a kocsik olyan gyorsan mennek hátra fele, pedig azok is velünk egy irányba utaztak (elvileg).

Párizsban az átszállásra volt egy kis időnk az egyik pályaudvartól a másikig átvergődni biciklivel. Itt is sikerült kicentiznünk az időt, hiszen indulás előtt pár perccel azért már fenn voltak a bringák a vonaton, de a helyünket már csak indulás után foglaltuk el. Elég hosszú volt az út és élég fáradtak voltunk mikor megérkeztünk,azonban még világos volt. Mint, hogy azt már egy korábbi bejegyzésemben említettem, az érdekfeszítő földrajzórák alkalmával  megtanultuk,  hogy mindez a helyi idő eltolódásával magyarázható (ami jelenleg kb. 1,5 óra Mo.-hoz képest).

Szállásunk egész barátságos és kedves helyen volt. Meglepően tudtunk angolul "kommunikálni" a szállásadóval, hiszen a franciák kissé soviniszták a  nyelvet illetőleg. Bár azt hozzá kell tenni, hogy az illető, akinél aludtunk az félig meddig tanult még és valószűnőlég liberálisabb felfogású volt ezen a téren. Reggel korán kellett indulnunk, mert kb. 90 km-et terveztünk be az első napra. A cherbourgi "kis" kikötővárosban (kb. 80 ezer lakosa van) csak egy kicsit néztünk körül (szembe a 11 millió fős Párizzsal). A partra kimentünk, de már fél kilenc magasságában már a város határát elhagytuk.

Ekkor szembesütünk azzal, amit előtte nem vettünk számításba. Bár Normandia többnyire sík terepen fekszik, de oda még valahogy el is kell jutni. Egy elég meredek főként emelkedős szakaszon kellett közel 30 km-t tekernünk, amíg eljutottunk  St. Vaast la Hougue-be. Itt egy hatalmas erőd található, melyet még a franciák emeletek az angolok ellen a 17. sz-ban. Hihetetlen hatalmas és csodaszép. Épp ésszel nem tudom felfogni, hogy voltak képesek ezt a tengerbe így megépíteni, hisz a 3 méteres hullámok mellett nem lehetett egyszerű falakat emelni.

Innentől kezdve már csak 60 km lett volna hátra a szállásunkig. Mivel a part mellett 15 km/h-ás szembe széllel szembe nem éppen egy kellemes élmény felpakolt csomagokkal tekerni, ezért a partól pár kilométerrel beljebb folytattuk utunkat. Cserébe viszont a francia vidék legszebb helyeivel ismerkedhettünk meg. Rengeteg tehén, zöld legelő és repcetáblák sokaságában fedeztük fel, hogyan is élnek a normandiai "parasztok". Elég sok "kis" családi és valószínűleg szövetkezeti gazdaság van a felparcellázott területek alapján. Rengeteg tehén volt, ezalatt azt értem, hogy egy-egy helyen akár 50-60 tehén is volt, más hol viszont max. csak 10 db. Szembe az amerikai tömegfarmokkal, itt azért elég kényelmesen legelészgethetnek a bocik. Csinos kis parasztházak sorakoztak, a traktor mellet ott bujkált a  Mercédesz is, nagyon kulturált a környék, és biciklizhető utakkal idilli látvány az oda látogatóknak.

A másik dolog, amiért megérte ezen az úton menni, az az volt, hogy itt találkozhatunk első nap a német tüzérségi ütegekkel. Ezek a hatalmas ágyúk kb. 3 m vastag betonbunkerbe csomagolva bombázták a 10 km-el arrébb lévő partot és hajókat. Ezt követően St. Mère-Église-be vitt utunk, ahol egy hadtörténeti múzeumot néztünk meg. Ez a hely is kiemelt szerepet játszott  a  D-Day-ben (az 1944.06.06-os normandiai partraszállás fedőneve volt). Az amerikai légi deszantosok innen próbálták a német tüzérségi ütegeket megközelíteni és felrobbantani. A hely érdekessége még, hogy az egyik a katonának sikerült a templom tornyon landolnia, hiszen oda akadt be az ejtőernyője. Nagyon érdekes volt számomra a múzeum, és végre láthattam élőben Sherman tankot.

Mikor Carentan-ba beérkeztük, már alulról súroltuk a 85 km-ert, de a szállás még sehol nem volt. Mire betöltött a telefonos navigáció, akkora észleltük, hogy még bizony több mint 15 km-es túra vár bennünket. Végül a világ végén egy kis faluban megtaláltuk szállásunkat, ahol egy idősebb francia házaspár várt bennünket.  Pár éve költöztek Le Havre-ből vidékre, hogy egy kicsit nyugodtabb helyen éljenek. A háznál volt csirke, kicsibe, nyúl, kecske, bárány, vagyis egy komplett kis farm volt. Nagyon kedvesek voltak, reggelre egy bőséges reggeli várt bennünket.

A következő célállomás Bayeux volt, de előtte azért útba ejtettük az Ohama Beach-et. Ugyanis a nevezetes D-Day-nek, két fő amerikai partraszállási színhelye volt, ez és a Utach-Beach. Mivel az első napot nem akartuk túl terhelni, másrészt a kettő közül ez volt a nagyobb ütközet, ezért csak ezt néztük meg. Az egész amerikai akcióban közel 50 ezer amerikai és több mint 100 ezer német katona esett el. Hihetetlen, hogy mekkora előkészületeket jelentett a németek illetve a partraszállók részéről ez a hadművelet. Képekről ezt nem lehet elképzelni. A partraszállást több mint egy évig tervezték, kezdve a fegyverek legyártásától, a katonák kiképzés, az utánpótlás megszervezéséig egészen a részletekig.  A németek se aprózták el, az egész normandiai partszakaszt (ami több mint 150 km) tüzérségi és egyéb bunkerekkel szerelték fel, ahonnan 10 km-es távolságból lehetett az hajókat és a partraszállókat bombázni és megfigyelni.  Ezek a bunkerek hihetetlenül hatalmasok, masszívak és időtállóak. Egy ideig még szerintem meglesznek.

A partraszállás precíz kidolgozást bizonyítja az is, hogy védekező állásban, sokkal jobb körülmények közt lévő németek nem tudták ezt megakadályozni, sőt a veszteségek száma sokkal nagyobb volt. Érdekes, hogy a hadművelet június 5-re volt tervezve, azonban a kíméletlen időjárás miatt másnap hajnalra halasztották. Több mint 3000 hajó, kb. 15 ezer repülő és közel 3 millió szövetséges katona vett részt a hadműveletben. Emberi ésszel elég nehéz felfogni ezeket a számokat, a világtörténelem egyik legnagyobb partraszállása volt ez.

Egyébként a látvány gyönyörű szép a tengerre, és fantasztikus az sziklás partszakasz, amit meg kellet mászni a szövetséges erőknek. A partraszállás több ponton és több részletben történt. Volt amit hajóval, volt amit repülővel és volt, amit sziklamászással lehetett csak kivitelezni. A Pointe Du Hoc sziklás résztől legurultunk a Ohama Beach-re. Itt egy kicsit kiáztattuk a lábunkat, a tengerben való fürdés talán még túl hideg lett volna, bár láttunk szörfösöket. Gyönyörű szépen van megcsinálva a partszakasz, rengeteg üdülővel, és múzeummal.

Szerencsére sikerült egy olyan múzeumot kifognunk, amely csupán 5 € volt és teljes kollekciójában mutatta  be a partraszállást, hadi járműveket és az egyéb kis részleteteket. Azért azt hozzá kell tenni, hogy ez a múzeum nem a parton volt, hanem egy kicsit még kellett tekerni, de mindenképp megérte az plusz pár emelkedő. Egyébként, aki a múzeumot üzemelteti, az 15 éves korától foglalkozik ezzel, és különböző pajtákból és farmokról összegyűjtött mezőgazdasági gépekként hasznosított járművekből és eszközökből építettet fel ezt a múzeumot.

Bár ezen a napon túl sokat nem tekertünk, csupán 60 km-t, hiszen elég sok időt elvitt a múzeumlátogatás és a part bejárása. Fél hét fele érkeztük Bayeux-be, ahol egy picit körbenéztünk, de aztán megkerestük a szállásunkat. Bayeux egyébként egy nagyon szép hangulatos kisváros, hatalmas élet kis szűk utcácskák és csodálatos épületekkel. A következő szállásunk ismét egy tanyán volt. Vicces volt, hogy mikor a város széléhez értünk, a tehenek ismét ott sorakoztak az autóút mellett.  Azért ennél kicsit többet kellett nekünk a tanyához menni. Kb. egy 5 km-es szakaszon kellett magunkat a "dzsumbujon" keresztülvergődni csomagokkal, mire elértük a tanyát.

A tanya egyébként nagyon szépen volt kialakítva és a háziak is kedvesek voltak. A nő egy 30 év körüli 3 gyerekes családanya volt, és nagyon megértő volt velünk, de azért franciául tudtunk főként kommunikálni. A ház nagyon kényelmesen és szépen volt berendezve. A lakás közepén egy nagyobb nappali volt egy igazi tanyasi kandallóval. Mi az emeleten aludtunk. Vicces az volt, hogy 26 karakteres wifi jelszó volt, és közben kiderült, hogy 2 karakter hiányzik a közepéről, mindez úgy, hogy a város több mint 5 km-re van a tanyától. Nagyon finom reggelit kaptunk kefirrel, friss kenyérrel, mézzel, lekvárokkal és kakaóval. Reggel még búcsút vettünk a pacitól, aztán belevágtunk utolsó nagy tekerésünkbe.

A múzeumok látogatását ezúton már kihagytuk, hisz enélkül is volt elég látnivaló. Az utolsó német tüzérségi ütegeket Arromanches melletti sziklás résznél néztük meg. Itt 5 nagyobb és pár kisebb bunker volt. az előzőekkel szemben ezek nagyon jó állapotban voltak, hiszen miután világossá vált a győzelem az szövetséges erők részéről, az utókor számára meghagyták őket, és nem robbantották fel. A látvány elképesztő volt, az Ohama Beach-től egészen a Gold Beach végéig tökéletesen el lehetett látni. Az hozzá kell tenni, hogy egész héten nagyon nagy szerencsén volt az időjárással, mert szembeszelet leszámítva folyamatos napsütés volt, pedig esőt és hideget mondtak, ami itt teljesen normális. A végére sikerült leégnem az erős napsütéstől.

A britt és kanadai partraszállás a Gold, Juno, és  Sword Beach-en történt. Itt ami hihetetlen megoldás volt számomra, az a ponton hajóhidak megépítése illetve a több kilométeres hullámtörők.  Az több mint 10x10x5 m-es betontömböket a La Manche csatornán hurcolták át, azért hogy sikeres legyen a partraszállás. A több kilométeren keresztül a partól  kb. 2-3 km-re fekvő hullámtörőknek egyrészt ez volt a feladata, hogy hatalmas tengeri tengeri hullámzást felfogja, így a kis gyalogsági hajókkal partra lehetett szállni. Másrészt a német hajóhad mozgását korlátozták. Mivel a tankokat és harci járműveket csak a nagy hajókról lehetett a partra szállítani, ezét a hullámtörőkig benyúló pontonhidat építettetek betontömbökből illetve előre legyártott acélhíd elemekből. Mára már csak a nagyobb betonelemek láthatóak tengerben, hiszen ezeket egyszerűen képtelenség kivontatni.

A Juno Beach-nél, ahol kanadaiak szálltak partra most is hatalmas szél volt, így túl sok időt nem töltöttünk el itt. Helyette Caen-ba mentünk. Biciklizésünk során ez volt a legkeményebb és legnehezebb szakasz, ugyanis több mint 15 km-t kellett 25 km/h-ás szembe széllel menni. Mikor a lejtőről gurultunk volna le, majdnem , hogy felfújt minket a szél a domb tetejére. Az egyik német radarállmásnál, ahol megálltunk pihenni,  csak azt láttuk, hogy a szélben csapkodó kis madarakat pillanatok alatt hátracsapta 50 méterrel arrébb egy-egy széllöket. Érdekes lett volna még megnézni a Caen előtti ütközetet, amiről "A leghosszabb nap" című film is szól, hiszen a csatornán átkelő híd stratégiai pont volt, hogy a harckocsikat és a páncélos haderőket át tudják juttatni Caen fele. Ha nem váltunk irányt a szembe széllel, akkor azt hiszem nekünk is ez lett volna leghosszabb napunk a biciklitúra során. Egyébként Caent több mint egy hónap alatt sikerült bevenniük a szövetséges haderőknek, melyet Eisenhower vezetett.

Caen nagyon szép város, leszámítva a külvárosában lévő hatalmas bevásárlóközpontokat. Az egyetemet és az nehézion gyorsítót ez alkalommal kihagytuk, helyette a belvárosban néztük kicsit körbe. A város közepén található az 1060-ban Hódító Vilmos által épített vár, mely eléggé megrongálódott a világháború során, azonban restaurálták, így jelenleg az egyik legnagyobb egyben lévő erőd Európában. Mivel eléggé kifutottunk az időből, ezért a városnézést jóformán csak innen, az bástyákról ejtettük meg. Érdekes volt, hogy mikor a Abbaye aux Hommes (férfiak apátsága) mellett eltekertünk, magyar zászlót is megpillantottuk (persze a többi európai zászló mellett). Szállásunk a város túloldalán volt,  egy csendes és nyugodt lakótelepi házban.

Utolsó napunkat Párizsban töltöttük. Egy reggeli IC-re felcuccoltunk és már 11-re a városban voltunk. Kicsit szőrnyű látvány volt, hogy vidéki idilli táj helyett, ahol átlagosan 50-60 bocit láttunk egyszerre max, most egy több ezres tömeg fogadott bennünket. Szembe a szkeptikus előrejelzésekkel a biciklizéssel nem volt semmi gond, igaz csak ketten voltunk. Rendes bicikliút volt, vagy buszsáv, ahol kényelmesen lehetett közlekedni. A városi forgalmat felvéve 20-25 km/h átlagsebességgel tudtunk közlekedni. Azért kelleténél több piroson mentünk át, dehát a forgalom vitt magával.

Miután csak egy napunk volt, ezért főként csak a legfőbb látványosságokat  néztük meg. Így is közel 50-en km-t tekertünk Párizsban. A városon végigtekerve szembeütköztünk egy "Francz Liszt" metróállomásba, ami kellemes meglepetés volt számomra. Hatalmas tömeg volt az Arc de Triomphe-nél (a napóleoni háborúk emlékére épült kb. 50 méter magas diadalív) és az Eiffel toronynál, akkora, hogy egy tűt nem lehetett volna leejteni, mert annyira tele volt zsúfolásig előtte, utána, mögötte, alatta, fölötte, azaz mindenütt. Érdekes, hogy az 1889-es Párizsi világkiállításra készült 324 méter magas Eiffel tornyot, csak ideglenesen állították volna fel és a franciáknak egyáltalán nem tetszett ez az épület. Az egyik sikeres üzletembernek 3-szor is sikerült ócskavasként eladni ezt az épületet, ennek ellenére még a helyén van.

Szembe az Eiffel toronnyal vetettünk egy gyors pillantást a katonai főiskola impozáns épületére, illetve az ettől nem messze lévő L'Hôtel national des Invalides-re (mozgássérültek országos központja). Itt azért túl sok időt nem időztük el, inkább a Luxemburgi palotát jártuk körbe, ami ugyancsak tele volt. Gyönyörűen van kialakítva és a hozzátartozó park is csodaszép. Sajnos a Panteonba nem mentünk be mert elég drága lett volna a belépő. Minden esetre elég érdekes volt az is, amit az előtte lévő táblákon írtak az épületről. Egyébként még épp most újítják (2013-15), és egy brutális szerkezet van a kupola köré rögzítve. Ez az "aprócska" kis művelet csaknem 100 millió  €-ba kerül.

A Louvre-ra próbáltunk minél több időt hagyni. Hogy őszinte legyek, én egy kicsit kisebbnek hittem, és azt se értettem korábban, hogy minek van a tér közepén egy üvegpiramis. Mire kivártuk a 200 m-es sort, már tudtam, hogy csak ott fogunk tudni bemenni, a föld alatt. Szerencsére a 25 év alattiak ingyenes, így ezzel se volt különösebb problémánk. Mivel az egész múzeum olyan monumentális, hogy 3 nap se lenne elég a bejárásához, ezért főként a leghíresebb alkotásokat próbáltuk megnézni, amit eddig csak a művészettöri könyvből volt ismerős. Elképesztő, mennyi mindent halmoztak fel a franciák Egyiptomból. Végén már felmerült bennem az is, hogy vajon a piramisokon kívül maradt-e egyáltalán valami ott. Az egyes nagyobb alkotásoknál akkor tömeg volt, hogy lehetett volna külön jegyet váltani ott, mert eltartott, egy ideig, amíg odaférkőzött az ember, hogy csak egy pillantást vessen. A legjobban  az tetszett, hogy a kínaiak elég volt az is, ha csak hátulról csináltak "selfie"-t (önmagunk fényképezése) a Vénusz szoborról. Sajnos Napóleon dolgozószobáját már nem tudtuk megnézni, csak az a jellegzetes kép maradt meg, mikor saját magának teszi fejére a koronát.

A szállásra visszatérve haraptunk egy falatot, majd elmentünk a Nagyszombati szertartásra a Notre Dame-ba. Nagyon szép és meghitt volt az egész liturgia. Az egész templom tele volt. A probléma csak az volt, hogy a háromórás szertartást végig kellett állni és a miseénekeken kívül túl sok mindent nem értettem, csak azt tudtam, hogy éppen melyik olvasmány következik. A kórus viszont gyönyörűen énekelt, teljesen felemelő érzés volt így átélni a feltámadási misét. Visszatérve a szállásra csak beestünk az ágyba, és pillanatok alatt már aludtunk is.

Másnap reggel felbicikliztünk a Sacré Coeur-höz. A végén már lépcsőn vittük a biciklit, mert túl sok lett volna feltekerni. A fogyhatatlannak tűnő tömeg továbbra sem akart eltűnni, és ott várt minket a templom előtt. Lefele menet teljesen véletlenül egyszer csak ezt vettük észre, hogy egy nagy piros épület előtt, amin szélkerekek vannak, rengeteg ember csinál fényképet. Aztán összeállt a kép, hogy a Moulin Rouge-nál vagyunk. Innen már nem volt messze a pályaudvar, és pont amikor beérkeztünk, akkor értük el a 300 km-t. Mintha mérnöki precizitással számoltuk volna ki.

A kerékpárjegyeket ismét sikeresen megúsztuk, csak Belgiumban kellett 5 €-t fizetnünk, hogy elvigyük a bicajokat Leuvenbe. Az utunk Párizsból már egyenesen hazavezetett cirka 3 átszállással, de már fél hat előtt otthon voltunk. Ez lett volna nagy kirándulásunk. Bár elég hosszan írtam meg mindezt, mégis az élményeknek  csak egy töredékét tudom átadni az olvasó közönségnek. Hálás vagyok azért, hogy a rengeteg kaland közepette szerencsésen, épségesen és egészségesen haza érkeztünk, úgy hogy még egy bicikli kereket se kellett cserélni.

Mákos guba, gulyásleves

Belga ismerőseimnek feltétlen meg kellet mutatnom két magyar specialitást, ez pedig a mákos guba és gulyásleves. Nem mellékesen, aki jól ismer, az tudja hogy az egyik kedvenc ételem a mákos guba, így ezt feltétlen el kellett készítem itt Belgiumban.

Persze ez nem volt olyan egyszerű, mint ahogy első nekifutásra gondoltam. Kezdve azzal, hogy kiflit nem igazán lehet kapni Belgiumban, de ez volt a kisebb probléma, mert ezt elég hamar kiküszöböltem, ugyanis félbevágott bagettel tökéletesen lehet helyettesíteni a kiflit.

A problémák igazán csak ott kezdődtek, amikor mákot szerettem volna beszerezni. Ez több mint egy heti utánajárásnak az eredménye volt, miután megtudtam, hogy van egy közép-európai bolt Leuvenben, ahol lehet mákot kapni. Azért az nagyon vicces volt, hogy a boltban hiába kérdeztem angolul, németül vagy flamandul, hogy kapható-e mák, senki nem értette miről beszélek. Egyedül egy kínai nő tudta mi az, ő is azért, mert emlékezett, hogy zsömle tetején valami hasonló dolog szokott lenni.

Miután már minden hozzávaló megvolt a leveshez és a mákos gubához (bár fűszerek terén is akadtak problémák) kiderült, hogy mákdaráló is kellene. Ezzel nagyon nagy szerencsém volt, mert a kollégium igazgatónak Erdélyből hozott eredeti mákdarálója van, igaz kicsit kellett bicikliznem érte, mert kölcsönadták, de a fáradozás megérte.

Nagy nehezen elkészültem a sütés-főzéssel, és lassan kezdtek jönni a vendégeim. Egy óra késéssel ugyan, de a csapat másik része is megérkezett , addig "elütöttük" az időt pingpongozással. Miután mindenki megérkezett, azután tartottam egy rövid körbevezetést a koliban, és hogy őszinte legyek, büszke lehettem arra, hogy milyen körülmények közt lakhatok itt kint magyar diákként Belgiumban.    

A vacsora egész jól sikerült. A levesből egy csepp se maradt, pedig 6-an voltuk és több mint 1 kg marhahús volt a levesben. Mindenki két, vagy három tányérral evett. A kiadós leves után, a mákos gubából annyira sokat nem fogyott, "csak" a fele, de azt, hogy ez is ehető volt, az igazolja leginkább, hogy nem kellett 3 perc a bent levő 4-5 kollégista fiúnak, hogy eltüntesse az egészet. Pontosabban egy fél tányérral maradt nekem is másnap reggelire.

A kiadós vacsorát egy kellemes borozgatás és beszélgetés követte, de mivel másnap óránk volt ezért éjfél tájt elbúcsúztam vendégeimtől. Az élelmes kollégista társaimmal nem akartuk, hogy a megbontott borok esetleg megromoljanak vagy netán tönkremenjen, ezért aztán még azon az éjszakán elfogyasztottuk a felbontott és fel nem bontott borokat egy második felvonás keretében.

Összességében, úgy érzem nagyon jól sikerült a vacsora. Ha valaki szerez nekem mákot amíg Belgiumban vagyok, akkor jöhet a második kör :)

Bonni barátok

Miután a provinciális atya meglátogatott bennünket, a rákövetkező hétvégén ellátogattam a bonni ismerőseimhez. Az időjárással szerencsém volt. Hét közben már a Heverleeben is beborítottak mindent a hóvirágok, hétvégére pedig nagyon nagyon szép és tiszta időnk volt, ami ritka itt is és Németországban is.

Bonnban, az egykori volt német fővárosban még 2007 őszén tanultam a jezsuita gimnáziumban. Ez egy nagyon barátságos közepes nagyváros 200 ezer lakossal. Rengeteg parkja és zöld területe van. Azt, hogy mért pont ez a "kisváros" lett a Németország fővárosa a világháború után, annak történelmi okai vannak. Ugyanis a németek politikailag semleges területet szerettek volna fővárosnak a háború után, ebből a szempontból pedig teljesen tökéletes volt Bonn. Ennek köszönhetően rengeteg fejlődésen ment keresztül a város, nagyon szép és nagyon jól ki van építve a közlekedése.

Német ismerőseim péntek este Aachenben vártak, előtte azonban Liege-ben kellett átszállnom, aminek egy eléggé fura pályaudvara van. Jó volt egy kicsit felfrissíteni a német tudásomat, hiszen jó ideje nem használtam. Igaz az első fél napban még fura volt, de utána már teljesen természetese volt németül megszólalni és gondolkozni. Bár sokat felejtettem az elmúlt 4 évben, azért rengeteg minden visszajött, illetve jobban megmaradt mint korábban.

Ismerőseimmel meglátogattuk egykori gimnáziumot. Itt is sok minden változott 2008 óta. Jó volt látni ismét az iskolaudvart, a Neubaut, és Jägerhaus-t és Stella-t, amik mind az iskola részei. Már el is feledkeztem a juhokról, a szamarakról és egyéb háziállatokról is, amik ugyancsak az iskola területén és parkjaiban vannak. Az igazat megvallva nem túl sok olyan gimnázium Bonnban, ami ilyen komoly "állat állománnyal" rendelkezik. Jó volt egy kicsit újra a Rajna partján sétálni és visszaemlékezni, azokra az időkre, mikor még itt tanutam.

Mivel az elmúlt 6 évben rengeteg minden történt, ezért nagyon sok mindet meséltünk egymásnak. Megnéztük az régi képeket, az egykori videókat stb.. Tudni kell, hogy Bonnak rengeteg egyéb híressége is van, többek közt Beethoven is született, és talán ezért is van, hogy ennyire beleszerettem annakidején a  komolyzenébe. Másrészről pedig a Haribo is innen származik. Ugyanis Hans Rigel Bonnban alapította meg gumicukorgyárát, ami mára az egyik leghíresebb a világon. A HARIBO neve pedig nyilván a város és  Hans Riegel nevéből tevődik össze.

Amikor Bonnban jártam, akkor épp az utolsó nagy karneválok voltak Rajna vidékén. Az egyik legnagyobb Kölnben szokott lenni, amire a világ minden részéről szoktak jönni. Bonnban, illetve Bad-Godesbergben, ami Bonn része csak egy "kisebb" volt megrendezve. Ezt úgy kell elképzelni, hogy mindenki maskarát öltött és az utcára vonult. Hatalmas ünnepség, zene és ujjongás fogadott bennünket. Aztán egyszer csak felbukkannak a hatalmas traktorok, kocsik és egyéb díszek nagy járművek, amikről tonnaszámra szórták az édességet az utcára az emberek közé. A felvonulást táncosok, zenészek és beöltözött emberek kísérték. Édesség, virág, sör, ajándék és egyéb dolgok  dobálása ezekről a járművekről kb. 2 óráig tartott. Rengeteg gyerek van ilyenkor, akik ezt persze nagyon élvezik, de ezért az öregek is is kivonulnak az utcára.

Az élménydús hétvége után visszatértem Belgiumba és egy "Auf wiedersehen"-nel búcsút vettem német ismerőseimtől. Örültem, hogy a belga tapasztatok mellett az egykori német élményeimet is sikerült feleleveníteni.