Utam már harmadjára vitt Waterloo melletti Brain-l'Alleud-be, ahol nagy szeretettel és örömmel fogadtak bennünket Tihamér bácsiék. Második alkalommal nem csak Brüsszel belvárosában és az Atomiumnál kaptunk egy nagyszerű körbekalauzolást, hanem a Brüsszel környékét is bejártuk autóval.
Tihamér bácsi egyik hobbija, hogy rendszeresen tart idegenvezetést a warterloo-i csatatéren, hiszen 4 nyelven is tökéletesen beszél. Így tudhattunk meg olyan apró részleteket a 1815 június 18-ai csatával kapcsolatosan, hogy például valójában nem is Waterlooban volt a hatalmas ütközet, hanem Brain-l'Alleud. Az oka, amiért waterlooi csataként emlékezünk rá, hogy a győztes britek számára Braine-l’Alleud kiejthetetlen volt, így arról a helyről nevezték el a csatát, ahol Wellington herceg megszállt előző este.
A másik nagy eseménye volt az egykori látogatásunknak, hogy elmentünk a belga női kosárlabda bajnokság egyik meccsére, amit fölényesen Brain-l'Alleud nyert, közel 50 ponttal. Azóta a lányok már bajnokok és mellette kupagyőztesek is, így a következő EB-re valószínű ők mennek. A dolog érdekessége, hogy egy magyar sztár is van a csapatban, Kürtösi Kati, aki még Miskolcon kezdte pályafutását, majd Svájcban játszott, végül pedig az elmúlt években a belga Cantors csapatot erősíti. Ami igazán meglepő számomra, hogy nem csak a hazai médiában nem tudnak róla, de a magyar kosárlabda szövetség sem.
A harmadik brain-l'alleud-i látogatás alkalmával elvittek minket Tihamér bácsiék minket Canterbury-be. Korán reggel kellett indulni, hogy a Calais-ból induló 11 órási kompot elérjük. Most utaztam elsőnek a csatornán, így felejthetetlen élmény volt számomra. Az idő elég szeles és hideg volt, ezért volt egy félórás késésünk. Viszont megérte az utazás, hiszen csodálatosak Anglia partjai.
Az érdekes, hogy nem lehet kocsival bemenni Canterbury-be, hanem előtte le kellett parkolni, és busszal lehetett csak közlekedni. Ez azért van, hogy csökkentsék a belváros forgalmát. Angliában nem csak a közlekedési rend, a mértékegységek vagy az emberek mások, hanem ez egész egy teljesen más világ, szembe Európa bármely országával pl.: Németországgal, Belgiummal, Franciaországgal vagy Magyarországgal, ahol minden sokkal egységesebb, ha csak a szabványokat is nézzük.
Fél kettőre (természetesen angol idő szerint) már a fish&chips-et ettük egy nagyon finom ale-el (tipikus brit sör) egy 15. századi pub-ban. Ebéd után körbenéztünk a városban, és megnéztük a boszorkány széket, ahol eldöntötték, hogy valaki boszorkány volt vagy sem. Az illetőt egy székre kötözve egy a folyóba lógatták, ha fel jött, akkor boszorkány volt, ha nem, akkor a szerencsétlen odaveszett. Az előbbire nem igazán volt példa. Nagyon aranyos "kisváros" Canterbury, szűk hangulatos utcácskák, régi épületek.
A visszafele út már nem volt annyira szórakoztató. Kezdve azzal. hogy több mint egy órát kellet várni a komp indilásáig, hiszen az időjárás csak rosszabb lett és nem akarták kiengedni a hajókat a hatalmas szélben. Nagy nehezen feljutottunk a fedélzetre, de amikor kirobogtunk a kikötőből akkor szembesültem azzal, hogy mi is az a tengeri betegség. Igaz volt már bennem két sör, de hatalmas gépezetet csakúgy cibálták a hullámok, és néha az egész hajótest beleremegett. Csodáltam, hogy a tányérok nem törtek össze a bárban, amiknek a hangos csörömpölését lehetett hallani.
A kikötőtől még több mint 200 km-t kellett utazni, de Júlia néni pillanatok alatt (kb. 1,5 óra alatt) haza vezetett. Én nagyon elfáradtam az utazás végére. A visszafele a kompot leszámítva pedig hihetetlenül éreztem magam. Azt hiszem, a jövőben még edzenem kell erre az ilyen tengeri utakra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése