Agyműtét közben

Az év vége fel egyre több teendőm adódik, ami főként a projekt beszámolókat és vizsgákat illeti, így ritkán akad időm, hogy billentyűzetet ragadjak és leírjam,  mi minden történt velem. Így a rengeteg élmény közül, csak párat említek meg.

Az orvosi kar Gasthuisberg-ben van, ahol óráim is voltak a félév során. Az intézmény a kórházzal van egybe épülve, minek alap területe közel harmada a városnak, így Belgium egyik legnagyobb és legjobban felszerelt kórháza. A félév során többször volt lehetőségünk a kórházba ellátogatni, ahol körbevezetve bemutatták a informatikai és energetikai felszereltségét is.

Az egyik alkalommal egy a da Vinci robot sebészeti rendszert mutatták be, amit már jelenleg is használnak bizonyos műtétekhez (kb. 5 millió euró). Az eszközt négy karból álló gépezetként kell felfogni, mely teljes mértékben képes lekövetni a sebész kézmozgását a műtét során. Ezzel elősegítve egy minimális beavatkozást nagyon precíz műtéteknél. A rendszer hiányossága, hogy jelenleg nem megoldott a tapintás érzékelése, ami nagyon fontos, hiszen célszervek folyamatos mozgásban vannak a légzés és a szívverés miatt. Apró mozgásokkal tud operálni az orvos normál sebészi beavatkozásnál, hiszen érzi a szövetet vagy a szervet, viszont a közvetett sebészetnél  ezzel pluszban számolni kell.

Az év végén lehetett jelentkezni egy rendes agyműtétre (összesen 2-en voltunk), ahol egy dióméretű malignust távolítottal el egy középkorú nő agyából. Hozzá kell tenni, hogy ez nem robotok asszisztált műtét volt, mert még ezen a területen sokkal kifinomultabbak az orvosok. Még soha nem voltam ilyen sebészi beavatkozáson, csak egyetemi óráim alapján volt képem, hogy is működik mindez, de a valóság lenyűgözött. Nem tudom, hogy otthon hogyan néznek ki ezek a műtétek, mennyire felszereltek műtőszobák, de itt minden megvolt ahhoz,  hogy két és félóra alatt eltávolítsák a tumort.

A műtét reggel fél kilenckor kezdődött, de már előz nap volt számos előkészület, többek közt referencia pontok elhelyezése a  fejen, ami alapján az orvos folyamatosan tudta monitorozni a beteg agyát a számítógépen. A altatott beteg állapotát egy harmadéves aneszteziológus rezidens monitorozta.

Miután stabilan rögzítették a beteget minden irányból (törzsét, kezét, lábát, nyakát), azután a fejét is fixálták egy fémkeretbe. Ezt követően sterilen lefedtek mindet és csak azt a területet hagytak szabadon, ahol az agyműtét történt. A professzor 9 után érkezett, megmutatta nekünk a főbb eszközöket és a műtéthez használt nagyon precíz mikroszkópot is bemutatta. Ez az eszköz kb. 300 ezer euróba került. A mikroszkóp 3 binokulárt tartalmazott, mely különböző mélységben és irányból segít a vizsgálni az adott pontot. A fény intenzitást és térbeli pozíciót nagyon könnyedén, két oldalról  egy joystickkal lehetett beállítani. Ezenkívül egy LCD kijelzőn lehetett nyomon követni mindazt, amit a mikroszkóppal lehet látni.

A műtéti szoba elég nagy volt, így könnyen lehetett mozogni, és legtöbb gépezet a mikroszkópot leszámítva plafonra volt szerelve, így még jobban akadálymentesítve volt a helység. A műtétet még 4 hatalmas LCD kijelző segítette, amik ugyancsak a plafonon lógtak, és könnyedén lehetett áthelyezni, annak megfelelően, hogy hogyan kényelmes az orvosnak. A műtétet végül egy friss agysebész végezte, aki épp most fejezte be a képzését, a professzor gyakorlatilag csak asszisztált és ha esetleg valami érdekes volt, akkor azt elmagyarázta vagy megmutatta nekünk.

A malignus a 4. (szemmozgató ide) és 5. (háromosztatú ideg) agyidegek között helyezkedett el. Bár ezekről tanultunk az egyetemi padsorokban, de azért fura volt látni bionikus mérnökként, hogyan is néz ki ez a valóságban. Igaz nagyon gyorsan haladtak a műtéttel a professzorok, én így is elfáradtam, pedig csak álltam és a kijelzőket követve néztem hihetetlen precíz beavatkozást. Nagyszerű lehetőségnek éreztem ezt az alkalmat. Örültem, hogy azokról, amikről tanulok, látom a gyakorlati vonatkását is.

Waterloo csillaga

Utam már harmadjára vitt Waterloo melletti Brain-l'Alleud-be, ahol nagy szeretettel és örömmel fogadtak bennünket Tihamér bácsiék. Második alkalommal nem csak Brüsszel belvárosában és az Atomiumnál kaptunk egy nagyszerű körbekalauzolást, hanem a Brüsszel környékét is bejártuk autóval.

Tihamér bácsi egyik hobbija, hogy rendszeresen tart idegenvezetést a warterloo-i csatatéren, hiszen 4 nyelven is tökéletesen beszél. Így tudhattunk meg olyan apró részleteket a  1815 június 18-ai csatával kapcsolatosan, hogy például valójában nem is Waterlooban volt a hatalmas ütközet, hanem Brain-l'Alleud. Az oka, amiért waterlooi csataként emlékezünk rá, hogy a győztes britek számára Braine-l’Alleud kiejthetetlen volt, így arról a helyről nevezték el a csatát, ahol Wellington herceg megszállt előző este.

A másik nagy eseménye volt az egykori látogatásunknak, hogy elmentünk a belga női kosárlabda bajnokság egyik meccsére, amit fölényesen  Brain-l'Alleud nyert, közel 50 ponttal. Azóta a lányok már bajnokok és mellette kupagyőztesek is, így a következő EB-re valószínű ők mennek. A dolog érdekessége, hogy egy magyar sztár is van a csapatban, Kürtösi Kati, aki még Miskolcon kezdte pályafutását, majd Svájcban játszott, végül pedig az elmúlt években a belga Cantors csapatot erősíti. Ami igazán meglepő számomra, hogy nem csak a hazai médiában nem tudnak róla, de a magyar kosárlabda szövetség sem.

A harmadik brain-l'alleud-i látogatás alkalmával elvittek minket Tihamér bácsiék minket Canterbury-be. Korán reggel kellett indulni, hogy a Calais-ból induló 11 órási kompot elérjük. Most utaztam elsőnek a csatornán, így felejthetetlen élmény volt számomra. Az idő elég szeles és hideg volt, ezért volt egy félórás késésünk. Viszont megérte az utazás, hiszen csodálatosak Anglia partjai.

Az érdekes, hogy nem lehet kocsival bemenni Canterbury-be, hanem előtte le kellett parkolni, és busszal lehetett csak közlekedni. Ez azért van, hogy csökkentsék a belváros forgalmát. Angliában nem csak a közlekedési rend, a mértékegységek vagy az emberek mások, hanem ez egész egy teljesen más világ, szembe Európa bármely országával pl.: Németországgal, Belgiummal, Franciaországgal vagy Magyarországgal, ahol minden sokkal egységesebb, ha csak a szabványokat is nézzük.

Fél kettőre (természetesen angol idő szerint) már a fish&chips-et ettük egy nagyon finom ale-el (tipikus brit sör) egy 15. századi pub-ban. Ebéd után körbenéztünk a városban, és megnéztük a boszorkány széket, ahol eldöntötték, hogy valaki boszorkány volt vagy sem. Az illetőt egy székre kötözve egy a folyóba lógatták, ha fel jött, akkor boszorkány volt, ha nem, akkor a szerencsétlen odaveszett. Az előbbire nem igazán volt példa. Nagyon aranyos "kisváros" Canterbury, szűk hangulatos utcácskák, régi épületek.

A visszafele út már nem volt annyira szórakoztató. Kezdve azzal. hogy több mint egy órát kellet várni a komp indilásáig, hiszen az időjárás csak rosszabb lett és nem akarták kiengedni a hajókat a hatalmas szélben. Nagy nehezen feljutottunk a fedélzetre, de amikor kirobogtunk a kikötőből akkor szembesültem azzal, hogy mi is az a tengeri betegség. Igaz volt már bennem két sör, de hatalmas gépezetet csakúgy cibálták a hullámok, és néha az egész hajótest beleremegett. Csodáltam, hogy a tányérok nem törtek össze a bárban, amiknek a hangos csörömpölését lehetett hallani.

A kikötőtől még több mint 200 km-t kellett utazni, de Júlia néni  pillanatok alatt (kb. 1,5 óra alatt) haza vezetett. Én nagyon elfáradtam az utazás végére. A visszafele a kompot leszámítva pedig hihetetlenül éreztem magam. Azt hiszem, a jövőben még edzenem kell erre az ilyen tengeri utakra.