Kint létem során egyik legnagyobb élményem a húsvéti szünetben eltöltött biciklitúra volt. Szerencsére elég hosszú szünetünk volt, ami azt jelentette, hogy 2 hetes vakációval gazdálkodhattunk. Mivel a hazautazás is elég költséges lett volna, másrészt úgy gondoltam hasznosan is el tudom itt tölteni az időt, ezért inkább maradtam itt Belgiumban, illetve bicikliztem egy jót az egyik barátommal. A szünet első felében próbáltam a tanulmányokban valamennyit előre haladni, hisz most már elég sok beadandó és beszámoló van az év vége fele. Ezt követően szálltunk drótszamárra és jártuk be Normandiát.
Utunkat hosszú tervezés előzte meg. A jegyeket és a szállást egy hónappal előtte fixálni kellet, mert kereslet kínálat "törvénye" szerint osztogatják itt a nemzetközi vonatjegyeket, de szerencsére még időben sikerült viszonylag jó áron ezt elintézni. Ennek ellenére még rengeteg kihívás és kaland volt az utazás során.
A nagy túra egy kedd reggelen kezdődött, 9:20-as vonattal Leuvenből, a célállomás Cherbourg (Franciaország) volt este 21:20-ra, ami közel 700 km-el arrébb fekszik. A Belga-Francia határhoz elég hamar elérkeztünk vonattal, innen biciklivel folytattuk utunkat. Persze nem Cherbourgig, mert ez talán túl sok lett volna egy nap alatt. A 30-km-es biciklizésnek csak annyi apropója volt, hogy 7 € akartunk spórolni a vonatjeggyel, hiszen GO PASS-al (5€) Turnai-ig (utolsó Belga vasútállomás) el tudtunk menni. Viszont a TGV (francia IC) az csak Lille-ből indult.
Fél kettőre már Lille-ben voltunk, és négyig lett volna még időnk a városnézésre. Mivel a jegyrendeléssel volt egy kis problémánk, hiszen az OTP jóvoltából csak helyszínen tudtuk felvenni a francia vonatjegyeket, ezért előtte a vasútállomásra is benéztünk. Közben kiderült, hogy a bicikliszállítással lesznek problémáink. Egyrészt, hogy abba a kocsiba kellett volna hely jegyet venni, melyben biciklit lehet szállítani, másrészt, hogy a biciklijegy annyiba kerül, mint a helyjegy. Valójában mi azzal az opcióval szeretünk volna élni, hogy poggyászként rakjuk fel a biciklit az első kerék kivételével, azonban ehhez kellet volna táskát is venni, ami persze nekünk nem volt. Szerencsére nagyon kedvesek voltak a pénztárnál, másrészt Kristóf francia tudásának előbányászásával sikerült elérni azt, hogy kivételes felvihettük a biciklinket a TGV-re és IC-re ingyen és bérmentve. A kalandok ekkor kezdődtek igazán.
Sajnos a városnézésből túl sok nem maradt hátra, így is indulás után mínusz 2 perccel sikerült a helyünket elfoglalni a vonaton, hiszen kicsit körülményes volt 3 kocsival arrább felpakolni a bicikliket. Párizsban pillanatok alatt ott voltunk. Ami hihetetlen volt számomra, hogy nagyon kényelmes és nem igazán éreztem, hogy 300 km/h -val száguldunk, csak az tűnt fel, hogy az autópályán a kocsik olyan gyorsan mennek hátra fele, pedig azok is velünk egy irányba utaztak (elvileg).
Párizsban az átszállásra volt egy kis időnk az egyik pályaudvartól a másikig átvergődni biciklivel. Itt is sikerült kicentiznünk az időt, hiszen indulás előtt pár perccel azért már fenn voltak a bringák a vonaton, de a helyünket már csak indulás után foglaltuk el. Elég hosszú volt az út és élég fáradtak voltunk mikor megérkeztünk,azonban még világos volt. Mint, hogy azt már egy korábbi bejegyzésemben említettem, az érdekfeszítő földrajzórák alkalmával megtanultuk, hogy mindez a helyi idő eltolódásával magyarázható (ami jelenleg kb. 1,5 óra Mo.-hoz képest).
Szállásunk egész barátságos és kedves helyen volt. Meglepően tudtunk angolul "kommunikálni" a szállásadóval, hiszen a franciák kissé soviniszták a nyelvet illetőleg. Bár azt hozzá kell tenni, hogy az illető, akinél aludtunk az félig meddig tanult még és valószűnőlég liberálisabb felfogású volt ezen a téren. Reggel korán kellett indulnunk, mert kb. 90 km-et terveztünk be az első napra. A cherbourgi "kis" kikötővárosban (kb. 80 ezer lakosa van) csak egy kicsit néztünk körül (szembe a 11 millió fős Párizzsal). A partra kimentünk, de már fél kilenc magasságában már a város határát elhagytuk.
Ekkor szembesütünk azzal, amit előtte nem vettünk számításba. Bár Normandia többnyire sík terepen fekszik, de oda még valahogy el is kell jutni. Egy elég meredek főként emelkedős szakaszon kellett közel 30 km-t tekernünk, amíg eljutottunk St. Vaast la Hougue-be. Itt egy hatalmas erőd található, melyet még a franciák emeletek az angolok ellen a 17. sz-ban. Hihetetlen hatalmas és csodaszép. Épp ésszel nem tudom felfogni, hogy voltak képesek ezt a tengerbe így megépíteni, hisz a 3 méteres hullámok mellett nem lehetett egyszerű falakat emelni.
Innentől kezdve már csak 60 km lett volna hátra a szállásunkig. Mivel a part mellett 15 km/h-ás szembe széllel szembe nem éppen egy kellemes élmény felpakolt csomagokkal tekerni, ezért a partól pár kilométerrel beljebb folytattuk utunkat. Cserébe viszont a francia vidék legszebb helyeivel ismerkedhettünk meg. Rengeteg tehén, zöld legelő és repcetáblák sokaságában fedeztük fel, hogyan is élnek a normandiai "parasztok". Elég sok "kis" családi és valószínűleg szövetkezeti gazdaság van a felparcellázott területek alapján. Rengeteg tehén volt, ezalatt azt értem, hogy egy-egy helyen akár 50-60 tehén is volt, más hol viszont max. csak 10 db. Szembe az amerikai tömegfarmokkal, itt azért elég kényelmesen legelészgethetnek a bocik. Csinos kis parasztházak sorakoztak, a traktor mellet ott bujkált a Mercédesz is, nagyon kulturált a környék, és biciklizhető utakkal idilli látvány az oda látogatóknak.
A másik dolog, amiért megérte ezen az úton menni, az az volt, hogy itt találkozhatunk első nap a német tüzérségi ütegekkel. Ezek a hatalmas ágyúk kb. 3 m vastag betonbunkerbe csomagolva bombázták a 10 km-el arrébb lévő partot és hajókat. Ezt követően St. Mère-Église-be vitt utunk, ahol egy hadtörténeti múzeumot néztünk meg. Ez a hely is kiemelt szerepet játszott a D-Day-ben (az 1944.06.06-os normandiai partraszállás fedőneve volt). Az amerikai légi deszantosok innen próbálták a német tüzérségi ütegeket megközelíteni és felrobbantani. A hely érdekessége még, hogy az egyik a katonának sikerült a templom tornyon landolnia, hiszen oda akadt be az ejtőernyője. Nagyon érdekes volt számomra a múzeum, és végre láthattam élőben Sherman tankot.
Mikor Carentan-ba beérkeztük, már alulról súroltuk a 85 km-ert, de a szállás még sehol nem volt. Mire betöltött a telefonos navigáció, akkora észleltük, hogy még bizony több mint 15 km-es túra vár bennünket. Végül a világ végén egy kis faluban megtaláltuk szállásunkat, ahol egy idősebb francia házaspár várt bennünket. Pár éve költöztek Le Havre-ből vidékre, hogy egy kicsit nyugodtabb helyen éljenek. A háznál volt csirke, kicsibe, nyúl, kecske, bárány, vagyis egy komplett kis farm volt. Nagyon kedvesek voltak, reggelre egy bőséges reggeli várt bennünket.
A következő célállomás Bayeux volt, de előtte azért útba ejtettük az Ohama Beach-et. Ugyanis a nevezetes D-Day-nek, két fő amerikai partraszállási színhelye volt, ez és a Utach-Beach. Mivel az első napot nem akartuk túl terhelni, másrészt a kettő közül ez volt a nagyobb ütközet, ezért csak ezt néztük meg. Az egész amerikai akcióban közel 50 ezer amerikai és több mint 100 ezer német katona esett el. Hihetetlen, hogy mekkora előkészületeket jelentett a németek illetve a partraszállók részéről ez a hadművelet. Képekről ezt nem lehet elképzelni. A partraszállást több mint egy évig tervezték, kezdve a fegyverek legyártásától, a katonák kiképzés, az utánpótlás megszervezéséig egészen a részletekig. A németek se aprózták el, az egész normandiai partszakaszt (ami több mint 150 km) tüzérségi és egyéb bunkerekkel szerelték fel, ahonnan 10 km-es távolságból lehetett az hajókat és a partraszállókat bombázni és megfigyelni. Ezek a bunkerek hihetetlenül hatalmasok, masszívak és időtállóak. Egy ideig még szerintem meglesznek.
A partraszállás precíz kidolgozást bizonyítja az is, hogy védekező állásban, sokkal jobb körülmények közt lévő németek nem tudták ezt megakadályozni, sőt a veszteségek száma sokkal nagyobb volt. Érdekes, hogy a hadművelet június 5-re volt tervezve, azonban a kíméletlen időjárás miatt másnap hajnalra halasztották. Több mint 3000 hajó, kb. 15 ezer repülő és közel 3 millió szövetséges katona vett részt a hadműveletben. Emberi ésszel elég nehéz felfogni ezeket a számokat, a világtörténelem egyik legnagyobb partraszállása volt ez.
Egyébként a látvány gyönyörű szép a tengerre, és fantasztikus az sziklás partszakasz, amit meg kellet mászni a szövetséges erőknek. A partraszállás több ponton és több részletben történt. Volt amit hajóval, volt amit repülővel és volt, amit sziklamászással lehetett csak kivitelezni. A Pointe Du Hoc sziklás résztől legurultunk a Ohama Beach-re. Itt egy kicsit kiáztattuk a lábunkat, a tengerben való fürdés talán még túl hideg lett volna, bár láttunk szörfösöket. Gyönyörű szépen van megcsinálva a partszakasz, rengeteg üdülővel, és múzeummal.
Szerencsére sikerült egy olyan múzeumot kifognunk, amely csupán 5 € volt és teljes kollekciójában mutatta be a partraszállást, hadi járműveket és az egyéb kis részleteteket. Azért azt hozzá kell tenni, hogy ez a múzeum nem a parton volt, hanem egy kicsit még kellett tekerni, de mindenképp megérte az plusz pár emelkedő. Egyébként, aki a múzeumot üzemelteti, az 15 éves korától foglalkozik ezzel, és különböző pajtákból és farmokról összegyűjtött mezőgazdasági gépekként hasznosított járművekből és eszközökből építettet fel ezt a múzeumot.
Bár ezen a napon túl sokat nem tekertünk, csupán 60 km-t, hiszen elég sok időt elvitt a múzeumlátogatás és a part bejárása. Fél hét fele érkeztük Bayeux-be, ahol egy picit körbenéztünk, de aztán megkerestük a szállásunkat. Bayeux egyébként egy nagyon szép hangulatos kisváros, hatalmas élet kis szűk utcácskák és csodálatos épületekkel. A következő szállásunk ismét egy tanyán volt. Vicces volt, hogy mikor a város széléhez értünk, a tehenek ismét ott sorakoztak az autóút mellett. Azért ennél kicsit többet kellett nekünk a tanyához menni. Kb. egy 5 km-es szakaszon kellett magunkat a "dzsumbujon" keresztülvergődni csomagokkal, mire elértük a tanyát.
A tanya egyébként nagyon szépen volt kialakítva és a háziak is kedvesek voltak. A nő egy 30 év körüli 3 gyerekes családanya volt, és nagyon megértő volt velünk, de azért franciául tudtunk főként kommunikálni. A ház nagyon kényelmesen és szépen volt berendezve. A lakás közepén egy nagyobb nappali volt egy igazi tanyasi kandallóval. Mi az emeleten aludtunk. Vicces az volt, hogy 26 karakteres wifi jelszó volt, és közben kiderült, hogy 2 karakter hiányzik a közepéről, mindez úgy, hogy a város több mint 5 km-re van a tanyától. Nagyon finom reggelit kaptunk kefirrel, friss kenyérrel, mézzel, lekvárokkal és kakaóval. Reggel még búcsút vettünk a pacitól, aztán belevágtunk utolsó nagy tekerésünkbe.
A múzeumok látogatását ezúton már kihagytuk, hisz enélkül is volt elég látnivaló. Az utolsó német tüzérségi ütegeket Arromanches melletti sziklás résznél néztük meg. Itt 5 nagyobb és pár kisebb bunker volt. az előzőekkel szemben ezek nagyon jó állapotban voltak, hiszen miután világossá vált a győzelem az szövetséges erők részéről, az utókor számára meghagyták őket, és nem robbantották fel. A látvány elképesztő volt, az Ohama Beach-től egészen a Gold Beach végéig tökéletesen el lehetett látni. Az hozzá kell tenni, hogy egész héten nagyon nagy szerencsén volt az időjárással, mert szembeszelet leszámítva folyamatos napsütés volt, pedig esőt és hideget mondtak, ami itt teljesen normális. A végére sikerült leégnem az erős napsütéstől.
A britt és kanadai partraszállás a Gold, Juno, és Sword Beach-en történt. Itt ami hihetetlen megoldás volt számomra, az a ponton hajóhidak megépítése illetve a több kilométeres hullámtörők. Az több mint 10x10x5 m-es betontömböket a La Manche csatornán hurcolták át, azért hogy sikeres legyen a partraszállás. A több kilométeren keresztül a partól kb. 2-3 km-re fekvő hullámtörőknek egyrészt ez volt a feladata, hogy hatalmas tengeri tengeri hullámzást felfogja, így a kis gyalogsági hajókkal partra lehetett szállni. Másrészt a német hajóhad mozgását korlátozták. Mivel a tankokat és harci járműveket csak a nagy hajókról lehetett a partra szállítani, ezét a hullámtörőkig benyúló pontonhidat építettetek betontömbökből illetve előre legyártott acélhíd elemekből. Mára már csak a nagyobb betonelemek láthatóak tengerben, hiszen ezeket egyszerűen képtelenség kivontatni.
A Juno Beach-nél, ahol kanadaiak szálltak partra most is hatalmas szél volt, így túl sok időt nem töltöttünk el itt. Helyette Caen-ba mentünk. Biciklizésünk során ez volt a legkeményebb és legnehezebb szakasz, ugyanis több mint 15 km-t kellett 25 km/h-ás szembe széllel menni. Mikor a lejtőről gurultunk volna le, majdnem , hogy felfújt minket a szél a domb tetejére. Az egyik német radarállmásnál, ahol megálltunk pihenni, csak azt láttuk, hogy a szélben csapkodó kis madarakat pillanatok alatt hátracsapta 50 méterrel arrébb egy-egy széllöket. Érdekes lett volna még megnézni a Caen előtti ütközetet, amiről "A leghosszabb nap" című film is szól, hiszen a csatornán átkelő híd stratégiai pont volt, hogy a harckocsikat és a páncélos haderőket át tudják juttatni Caen fele. Ha nem váltunk irányt a szembe széllel, akkor azt hiszem nekünk is ez lett volna leghosszabb napunk a biciklitúra során. Egyébként Caent több mint egy hónap alatt sikerült bevenniük a szövetséges haderőknek, melyet Eisenhower vezetett.
Caen nagyon szép város, leszámítva a külvárosában lévő hatalmas bevásárlóközpontokat. Az egyetemet és az nehézion gyorsítót ez alkalommal kihagytuk, helyette a belvárosban néztük kicsit körbe. A város közepén található az 1060-ban Hódító Vilmos által épített vár, mely eléggé megrongálódott a világháború során, azonban restaurálták, így jelenleg az egyik legnagyobb egyben lévő erőd Európában. Mivel eléggé kifutottunk az időből, ezért a városnézést jóformán csak innen, az bástyákról ejtettük meg. Érdekes volt, hogy mikor a Abbaye aux Hommes (férfiak apátsága) mellett eltekertünk, magyar zászlót is megpillantottuk (persze a többi európai zászló mellett). Szállásunk a város túloldalán volt, egy csendes és nyugodt lakótelepi házban.
Utolsó napunkat Párizsban töltöttük. Egy reggeli IC-re felcuccoltunk és már 11-re a városban voltunk. Kicsit szőrnyű látvány volt, hogy vidéki idilli táj helyett, ahol átlagosan 50-60 bocit láttunk egyszerre max, most egy több ezres tömeg fogadott bennünket. Szembe a szkeptikus előrejelzésekkel a biciklizéssel nem volt semmi gond, igaz csak ketten voltunk. Rendes bicikliút volt, vagy buszsáv, ahol kényelmesen lehetett közlekedni. A városi forgalmat felvéve 20-25 km/h átlagsebességgel tudtunk közlekedni. Azért kelleténél több piroson mentünk át, dehát a forgalom vitt magával.
Miután csak egy napunk volt, ezért főként csak a legfőbb látványosságokat néztük meg. Így is közel 50-en km-t tekertünk Párizsban. A városon végigtekerve szembeütköztünk egy "Francz Liszt" metróállomásba, ami kellemes meglepetés volt számomra. Hatalmas tömeg volt az Arc de Triomphe-nél (a napóleoni háborúk emlékére épült kb. 50 méter magas diadalív) és az Eiffel toronynál, akkora, hogy egy tűt nem lehetett volna leejteni, mert annyira tele volt zsúfolásig előtte, utána, mögötte, alatta, fölötte, azaz mindenütt. Érdekes, hogy az 1889-es Párizsi világkiállításra készült 324 méter magas Eiffel tornyot, csak ideglenesen állították volna fel és a franciáknak egyáltalán nem tetszett ez az épület. Az egyik sikeres üzletembernek 3-szor is sikerült ócskavasként eladni ezt az épületet, ennek ellenére még a helyén van.
Szembe az Eiffel toronnyal vetettünk egy gyors pillantást a katonai főiskola impozáns épületére, illetve az ettől nem messze lévő L'Hôtel national des Invalides-re (mozgássérültek országos központja). Itt azért túl sok időt nem időztük el, inkább a Luxemburgi palotát jártuk körbe, ami ugyancsak tele volt. Gyönyörűen van kialakítva és a hozzátartozó park is csodaszép. Sajnos a Panteonba nem mentünk be mert elég drága lett volna a belépő. Minden esetre elég érdekes volt az is, amit az előtte lévő táblákon írtak az épületről. Egyébként még épp most újítják (2013-15), és egy brutális szerkezet van a kupola köré rögzítve. Ez az "aprócska" kis művelet csaknem 100 millió €-ba kerül.
A Louvre-ra próbáltunk minél több időt hagyni. Hogy őszinte legyek, én egy kicsit kisebbnek hittem, és azt se értettem korábban, hogy minek van a tér közepén egy üvegpiramis. Mire kivártuk a 200 m-es sort, már tudtam, hogy csak ott fogunk tudni bemenni, a föld alatt. Szerencsére a 25 év alattiak ingyenes, így ezzel se volt különösebb problémánk. Mivel az egész múzeum olyan monumentális, hogy 3 nap se lenne elég a bejárásához, ezért főként a leghíresebb alkotásokat próbáltuk megnézni, amit eddig csak a művészettöri könyvből volt ismerős. Elképesztő, mennyi mindent halmoztak fel a franciák Egyiptomból. Végén már felmerült bennem az is, hogy vajon a piramisokon kívül maradt-e egyáltalán valami ott. Az egyes nagyobb alkotásoknál akkor tömeg volt, hogy lehetett volna külön jegyet váltani ott, mert eltartott, egy ideig, amíg odaférkőzött az ember, hogy csak egy pillantást vessen. A legjobban az tetszett, hogy a kínaiak elég volt az is, ha csak hátulról csináltak "selfie"-t (önmagunk fényképezése) a Vénusz szoborról. Sajnos Napóleon dolgozószobáját már nem tudtuk megnézni, csak az a jellegzetes kép maradt meg, mikor saját magának teszi fejére a koronát.
A szállásra visszatérve haraptunk egy falatot, majd elmentünk a Nagyszombati szertartásra a Notre Dame-ba. Nagyon szép és meghitt volt az egész liturgia. Az egész templom tele volt. A probléma csak az volt, hogy a háromórás szertartást végig kellett állni és a miseénekeken kívül túl sok mindent nem értettem, csak azt tudtam, hogy éppen melyik olvasmány következik. A kórus viszont gyönyörűen énekelt, teljesen felemelő érzés volt így átélni a feltámadási misét. Visszatérve a szállásra csak beestünk az ágyba, és pillanatok alatt már aludtunk is.
Másnap reggel felbicikliztünk a Sacré Coeur-höz. A végén már lépcsőn vittük a biciklit, mert túl sok lett volna feltekerni. A fogyhatatlannak tűnő tömeg továbbra sem akart eltűnni, és ott várt minket a templom előtt. Lefele menet teljesen véletlenül egyszer csak ezt vettük észre, hogy egy nagy piros épület előtt, amin szélkerekek vannak, rengeteg ember csinál fényképet. Aztán összeállt a kép, hogy a Moulin Rouge-nál vagyunk. Innen már nem volt messze a pályaudvar, és pont amikor beérkeztünk, akkor értük el a 300 km-t. Mintha mérnöki precizitással számoltuk volna ki.
A kerékpárjegyeket ismét sikeresen megúsztuk, csak Belgiumban kellett 5 €-t fizetnünk, hogy elvigyük a bicajokat Leuvenbe. Az utunk Párizsból már egyenesen hazavezetett cirka 3 átszállással, de már fél hat előtt otthon voltunk. Ez lett volna nagy kirándulásunk. Bár elég hosszan írtam meg mindezt, mégis az élményeknek csak egy töredékét tudom átadni az olvasó közönségnek. Hálás vagyok azért, hogy a rengeteg kaland közepette szerencsésen, épségesen és egészségesen haza érkeztünk, úgy hogy még egy bicikli kereket se kellett cserélni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése